a párunk végre úgy dönt, hogy bemutat a tinédzserkorú gyermekének?
... és mégis úgy izgulsz hogy majd kiugrik a szíved, szapora a pulzusod, a gyomrod öklömnyi és hiába az ebédmeghívás, úgy érzed, az a falat nem fog lecsúszni?
Hogy miért is az ok az izgalomra? Mert hírből hallottuk, hogy lázadó, hogy most fedezi fel a világot, hogy nem rá mondható el az, hogy szeretne beilleszkedni a fiatal lányokra jellemző szerepre - ami nem is baj! - sőt ezen oknál fogva bírálja azokat akik birka módra egyen tűsarkúban és karra csippentett kézitáskával úgy nagymamásan tipegnek az üzletek kirakatai előtt. Igen, izgulunk hogy mi lesz itt még? Mert ezt hallottuk a párunktól, szó szerint. Mi lesz itt még? Vajon hogy fogok helytállni, milyennek tűnök majd a szemében.
A jó tanácsok sorra jönnek, légy természetes és add magad.
Kedves barátnőmre szívesen hallgatok, élesen lát rá a világra, de azért az egy sor megnyugtatás után jött a pánik gomb effekt, mert hogy közölte, igen, lázadó típusnak néz ki.
Hogy is lehet mindezen túlesni, mikor legtöbbször magunkban sem vagyunk biztosak? A jó öreg mantrázás, mikor ismételgetjük magunkban a pozitív, derítő mondatokat.
"Minden rendben van"
Ezt a nap folyamán vagy százszor átrágva és próbálva hinni benne.
Megérkezünk és hirtelen az az iszonyat nehéz kő eltűnik a mellkasunkról, mert tényleg minden rendben van, mi is magunkat adjuk a magunk csendes módján, a tinédzserkorú gyermek sem ragadozó csak a saját kis életét kereső emberke, a párunk is boldog és mi még jobban.
Az a híres bakancs lista ami nem igazán létezik csak a fejben az is szétszórtan, megkíván egy pontot, nagyon is.
- Ne félj előre mindentől!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése